12. rész

Donghae szemszöge

            Egyik este az ágyamon olvasgattam. Elég késő volt már, így mindenki pihent a házban.

Hirtelen a telefonom csöngésére lettem figyelmes.

- Háló? –vettem fel.

- Donghae –hallottam meg Blair zokogó hangját.

- Blair jól vagy? Mi történt? –lettem ideges és pattantam fel az ágyamról.

- N-nem –csuklott el a hangja.

- Hol vagy most?

- A parkban.

- Azonnal megyek. –ezzel lecsaptam a telefont. Bepattantam a kocsimba és egy őrült módjára kezdtem el vezetni. Tudtam melyik parkra gondol. Megálltam és rohanni kezdtem. Egyszer láttam meg egy síró lányt a földön. Szaladni kezdtem felé, majd leguggoltam mellé.

- Blair? Istenem mi történt?

- M-me-meg… -nem tudta kimondani, mert újra sírni kezdett. Szorosan magamhoz öleltem. Fejét mellkasomba temettem és próbáltam nyugtatgatni. Remegett a karjaim között, szörnyű volt így látni őt.

- Bántottak? –kérdeztem halkan, mire csak bólintott egy aprót.

- Ki volt az? –lettem egyre idegesebb.

- Ju-JuHwan. Megütött többször is. –nézett fel rám, de ahogy kimondta újra zokogni kezdett.

- Jól van, már nincs semmi baj. Itt vagyok. –szorítottam magamhoz. Tudtam, hogy bántani fogja. Csak egyszer kerüljön a kezeim közé, azonnal megölöm.

Nem állt el Blair sírása. Megértem, kitudja miket csinált vele az a szemét. Lassan felálltam és őt is húztam magammal. Felvettem a karomba és sétálni kezdtem a kocsim felé.

Szorosan temette arcát a vállamba. Elmentem az én külön lakásomra. Nem akartam haza vinni, itt pedig senki nem keresné.

Lefektettem az ágyba, majd hoztam neki egy bögre forró teát.

- Semmi baj szépségem. Nem engedem, hogy többé bántson téged. –simogattam a hátát.

Lassan kezdett halkulni, majd elhúzódott tőlem. Szemei vörösek voltak a sok sírástól. Arcán egy hatalmas vörös folt volt, amit az a szemét okozott.

- K-köszönöm. –mondta halkan.

- Semmit nem kell megköszönnöd. –simogattam az arcát.

- Igazad volt. Ne haragudj, hogy nem hittem neked. –nézett mélyen a szemembe.

- Szépségem, sosem tudnék haragudni rád. Soha többet nem fog hozzád érni az a barom. Ebben biztos lehetsz. Most próbálj meg aludni.

- Nem, nem bírok. –rázta a fejét.

- Ne félj, itt leszek.

Nehezen rávettem, így befeküdt a takaró alá. Ki akartam menni, hogy nyugodtan pihenjen, de meghallottam erőtlen lágy hangját.

- Kérlek, ne menj el.

- Nem fogok. –ültem le mellé mosolyogva és simogatni kezdtem a haját. Nehezen aludt el, de én továbbra is csak simogattam.

Hogy tehet valaki ilyet egy nővel? Undorító. Úgy sajnáltam szegényt, hogy át kellett élnie egy ilyet. Olyan gyönyörű volt. Annyira szerettem ezt a lányt. Mindennél jobban. Nem bírtam ott hagyni, ezért befeküdtem mellé. Szorosan átöleltem, majd lassan én is elaludtam.

Reggel hamarabb fent voltam, mint ő. Gyorsan kiszálltam mellőle, hogy ne legyen feltűnő.

Elmentem valami reggelit csinálni, főztem kávét.

Mire elkészültem, hangokat hallottam a hálóból, így gyorsan bementem.

Blair szemszöge

Egy idegen ágyban keltem fel. Nem tudtam hol vagyok, hogy mi történt. Csak reménykedtem, hogy ez ne JuHwan lakása legyen. Fájt a fejem és arcom, így egy fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Pillanatok múlva jelent meg Donghae a szobában. Értetlenül néztem rá.

- Jó reggelt! Hogy érzed magadat? –ült le az ágyra.

- Fáj a fejem, meg az arcom. Mi történt?

- Sírva találtalak a földön. Megpróbáltalak megnyugtatni, de nem tudtalak, így elhoztalak a lakásomra, mert nem akartalak ott hagyni. –mesélte.

- Ohh…én köszönöm. –néztem barna szemeibe.

- Nem kell megköszönnöd. –fogta meg a kezemet. Egy darabig csak ültünk így. Nem szóltunk semmit, csak néztük egymást.

Nekem tetszik ez az ember, nagyon is. De nem merem kimondani. Félek, hogy csalódni fogok, hogy csak egy kört akar, aztán elhagy.

- Jobb lesz, ha megyek. –húztam ki a kezemet és álltam fel.

- Nem, nem mehetsz el. Kérlek maradj, csináltam reggelit. –ellenkezett.

- Nem vagyok éhes…

- Maradj itt! Mármint örökre, vagy egy időre. –szólt közbe.

- Mi? –kerekedett ki a szemem.

- Nem akarom, hogy visszamenj. Egy ideig költözz ide, itt senki nem talál meg és nem törhetnek rád. Szeretném, ha itt maradnál. –jött közelebb.

- Donghae, én ezt nem fogadhatom el. Erre nincs szükség. –hátráltam.

- Én akarom ezt. Kérlek, tudni akarom, hogy biztonságban vagy. Maradj itt! –kért határozottan. Egy darabig csak gondolkoztam, majd végül válaszoltam.

- Rendben, de nem örökre.

Hatalmas mosoly ült ki az arcára és szorosan magához húzott. Kicsit meglepődtem, de viszonoztam az ölelését. Átfontam a derekát és nagyokat szippantottam az illatából. Olyan, mintha már ezerszer éreztem volna ezt az illatot.

- Akkor menjünk enni. –zökkentett ki a gondolkodásomból.

- Komolyan mondtam, hogy nem vagyok éhes. –mosolyodtam el halványan.

- De enned kell. Nagyon vékony vagy. Meg ne sértődj, eszméletlen az alakod, de enned kell.

Kuncogtam a bókján, majd leültem vele enni.

- Miért csinálod ezt? –kérdeztem két falat között.

- Már mondtam, mert tetszel. És jó érzés törődni veled. –nem nézett a szemembe.

- Mi tetszik neked bennem? –erre már rám nézett.

- Kedves vagy és gyönyörű. A szemembe mondasz mindent, tehetséges vagy. Az alakod egyszerűen tökéletes. Mindened tetszik. –mondta őszintén.

- Kezdetben bunkó voltál. Miért?

- Őszintén először csak le akartalak fektetni. Hiszen ismersz milyen vagyok. De mikor kezdtél megtetszeni, ez eltűnt. Többet akarok tőled, mint egy kalandot.

- Akkor jó. –mosolyodtam el.

- Miért? –nézett értetlenül.

- Mert te is tetszel nekem.  –ismertem be egyszerűen.