17. rész

Donghae szemszöge

            Reggel a világosságra keltem fel. Blair még mindig ott szuszogott a mellkasomon. Óvatosan rátettem a fejét egy párnára és kikeltem mellőle. Megnéztem, hogy van-e láza, de még mindig ugyanolyan meleg volt a homloka, mint tegnap este.

Kimentem a konyhába, csináltam egy kávét, közben pedig felhívtam Leeteuköt.

- Helló Donghae. –köszönt bele vidáman.

- Szia figyelj, mit csináljak, ha valakinek három napja nem megy le a láza és alig él, annyira beteg. –mondtam elszörnyedten.

- Ki ez?

- Blair. Tegnap mondta, hogy beteg így este átjöttem hozzá. Szörnyen nézett ki szegény. Még nem ébredt fel, de lángol a homloka.

- Látta már orvos? –kérdezte komolyan.

- Igen. De nem javul az állapota, alig eszik és nagyon aggódom érte.

- Mindjárt átmegyek én is.

- Rendben, köszi tesó. –majd letettük a telefont. Ekkor kezdett ébredezni Blair.

- Kicsim, hogy érzed magad? –ültem le mellé.

- Nem jól. –nyöszörgött.

- Felhívtam Leeteuköt, mindjárt jön. –simogattam az arcát.

- Komolyan nem kell ennyit törődni velem. Voltam már beteg.

- De nem ennyire és nagyon féltelek.

Fel akart állni, de nehezen ment. Segítettem neki, majd megindult a konyha felé. Gyorsan előresiettem, hogy készítsek neki egy csésze teát.

- Megiszol egy forró teát, ami hátha segít. –mondtam miközben készítettem az italt. Egyszer csak egy koppanásra lettem figyelmes. Hátranéztem és Blairt láttam meg a padlón.

- Úristen kicsim, hallasz engem? Blair, kellj fel! –rohantam oda hozzá és kezembe vettem a fejét. Nem volt magánál, nagyon megijedtem.

- Édes, kérlek kellj fel! Ne csináld ezt. –pofozgattam óvatosan az arcát. Csöngetésre lettem figyelmes, ezért ki kiabáltam, hogy jöjjön be, aki akar.

- Szia Donghae. –hallottam meg Teukie hangját.

- Teuk, gyere ide, gyorsan! –szóltam ki neki a nappaliból. Ahogy meglátott minket, döbbenetet láttam az arcán.

- Mi történt? –szaladt oda ő is.

- Nem tudom, összeesett. –vettem fel a karomba.

- Lent van a kocsim, vigyük kórházba. –ezzel gyorsan el is indultunk. Bent azonnal egy megvizsgálóba vitték, amíg mi a folyosón vártunk. Közben szóltam YiJungnak, aki később bejön. Ideges voltam, nem tudtam mi fog történni.

- Önök a családtagok? –jött oda hozzánk egy orvos meg egy nővér.

- A barátja vagyok, jól van? –álltam fel azonnal.

- Bevittük az egyik szobába. Kiszáradás miatt esett össze. Infúzióra kötöttük, ami segíteni fog. Lázgörcsöt kapott, amit megpróbálunk kezelni. De ez elég veszélyes.

- De jobban lesz? –estem kétségbe.

- Mindent megteszünk, de bent kell maradnia.

- Bemehetünk hozzá? –kérdezte Leeteuk, mert én teljesen lefagytam.

- Igen, de legyenek bent sokáig. Nyugalomra van szüksége.

Elindultunk a szobája felé, majd halkan benyitottunk. Egy falfehér, összetört lányt láttam az ágyban feküdni. Csövek lógtak ki belőle és erőtlen volt.

- Kicsim. –mentem közelebb hozzá.

- Mi történt? –kérdezte halkan, miközben rám nézett.

- Összeestél és behoztunk a kórházba. Kiszáradtál és lázgörcsöd van, de mindent elkövetnek, hogy segítsenek. –ültem le mellé.

- Mikor mehetek haza?

- Nem tudom, de most a lényeg, hogy meggyógyulj. –simogattam égető arcát.

- Sajnálom Donghae. –nézett rám nagy szemeivel.

- Blair, ne ezzel foglalkozz. Hogy haragudnék rád? –mosolyodtam el.

- Köszönöm Leeteuk. –nézett az említettre.

- Természetes és tényleg gyógyulj meg minél hamarabb. –mosolygott ő is.

- Most viszont aludnod kell. Később visszajövök. Szeretlek kicsim.

- Én is téged. –csukta le szemeit és szinte azonnal el is aludt.

Ezután be kellett mennünk a céghez dolgozni. Megköszöntem a csapattársamnak, hogy segített. Bent elmondtam Eunhyuknak, hogy mi történt. Egyből mondta, hogy szóljak, ha segítség kell. Szerettem a fiúkat, mert mindig ott voltunk egymásnak. Bármiről is legyen szó.

Alig tudtam bármire oda figyelni, csak Blair járt az eszemben. Annyira aggódtam érte, féltem, hogy nagyobb baja lesz. Csak remélni tudom, hogy hamar meggyógyul.

Két napig nem szabadultam a stúdióból, sem a táncteremből. Szinte óránként hívtam YiJunt, hogy mi van Blairrel, mivel nem tudtam bemenni hozzá.

Amikor akadt pár perc szünetem, azonnal tárcsázni kezdtem a számát.

- Szia, mi a helyzet Blairrel? –kérdeztem azonnal.

- Semmi változás. Annyit elértek, hogy ne egész nap legyen láza, így olyan két órán át javul az állapota, de aztán visszaesik.

- És nem tudnak segíteni valahogyan?

- Nem tudom, de legalább a láza lentebb ment. Szerintem csak idő kérdése és jobban lesz.

- Bárcsak így lenne. Köszi, hogy vele vagy. Majd még hívlak.

- Nem tesz semmit.

- Ha ébren lenne, megmondanád neki, hogy szeretem és hogy menni fogok, ha elszakadok innen. –nagyon rosszul éreztem magamat emiatt.

- Persze megmondom. Majd beszélünk még, szia! –tette le a telefont.

Két nap múlva végre volt egy szabad délutánom. Miután gyorsan ettem pár falatot, már rohantam is a kórházba.

Amikor benyitottam a szerelmem szobájába, örömmel láttam, hogy fent volt.

- Szia kicsim, hogy érzed magadat? –ültem le mellé.

- De jó látni téged. –mosolyodott el. Szerencsére visszajött a hangja.

- Ne haragudj, hogy nem jöttem napokig.

- Semmi baj. Jó, hogy itt vagy. –bújtunk egymáshoz. Végre a karjaimban lehetett.

Blair szemszöge

Napokig alig tudtam magamról a kórházban. Csak aludtam és gyógyszereket tömtek belém. Kicsit már jobban éreztem magamat. Mikor Donghae bejött, nagyon megörültem neki.

- Szeretlek Donghe. –szólaltam meg hirtelen, miközben ölelkeztünk.

- Én is kicsim, nagyon. –puszilta meg a fejemet.

- Végre jobban vagyok. Remélem, hamarosan hazamehetek.

- Én is, nagyon vágyom már rád. –csókolt meg tüzesen és szenvedélyesen.