22. rész

Blair szemszöge

            Sietősen mentem haza, hogy minél hamarabb egyedül lehessek. Végig az utat néztem, nem törődve semmivel. Fújtam egy kisebbet, mikor már a folyosómon sétáltam.

Az ajtómat kezdtem nyitogatni, mikor valaki megfogta a vállamat. Ugrottam egyet és ijedten pillantottam hátra, de nem kellett volna.

- Te meg mit keresel itt? –kérdeztem mogorván.

- Téged. Beszélni akarok.

- Neked nem kellene már Japánba lenned? Bár azt is jól elhallgattad előlem. Honnan tudjam, hogy igaz? –vetettem oda gúnyosan.

- Kérlek, ne csináld ezt!

- Még te mondod, mit csináljak? Van fogalmad mennyire megbántottál? –kezdtem el hangosabban beszélni.

- Menjünk be. –fogta meg a kezemet és már tolt is be a nyitott bejáraton.

- Ne merj hozzám érni! –téptem ki kezemet az övéből.

- Jó, csak akkor hallgass meg! Nagyon sajnálom, amit tettem. Akkor kezdtem el, mikor megismertelek. Haragudtam rád és így akartam közelebb kerülni hozzád. Utána annyira élveztem, hogy ajándékot küldhetek neked és hogy van ez a kis játék, hogy folytattam. Miután összejöttünk nem kellett volna. Sajnálom. –mondta komolyan.

- Nem érdekel. Tudod te, hogy mennyire érzem magam átverve, kihasználva. Játszadoztál velem. Azt hiszed a lábad előtt heverek, ha ajándékokat küldözgetsz? Mikor fogod már fel, hogy én nem olyan lány vagyok?

- Tudom, te sokkal jobb vagy. Kérlek Blair. Nem mentem el Japánba miattad. Vagyis holnap megyek, mert ma látni akartalak.

- Menj csak nyugodtan vissza a kis idol világodba. Engem már nem érdekel semmi, ami veled kapcsolatos.

- Akkor szakítani akarsz? –kérdezte szomorúan.

- Soha többé nem akarlak látni. –toltam ki az ajtón és zártam be azt. Hatalmasat fújtattam, míg neki dőltem a fehér bejáratnak. Sírva csúsztam le a földre és temettem arcomat a kezeimbe. Miért kellett így alakulnia? Mivel érdemeltem ki ilyen sorsot?

Donghae szemszöge

Miután kidobott a lakásából, sokáig néztem a zárt ajtót. Halk szipogásokat hallottam a túlsó oldalról, ezért közelebb hajoltam a falaphoz. Sírt. Miattam. És ez megőrjített. Ennyi volt, nem akar látni, nem akar tudomást venni rólam. Szomorúan keltem fel a földről és indultam el.

Szinte semmit nem aludtam, nem tudtam. Csak ő járt a fejemben.

Korán kellett kelnem, mert egy reggeli géppel repültem Tokióba. Semmi kedvem itt vigyorogni a kameráknak és pattogni, mikor életem szerelme otthon van és szomorkodik.

Miután lenyomtunk pár műsort, majd késő este visszamehettünk a hotelbe. Ráestem az ágyamra és elővettem a telefonomat. Még mindig ugyanaz volt a hátterem. Mi voltunk rajta, ahol szépen mosolygunk. Olyan gyönyörű volt ez a lány.

Belementem a híváslistámba és kikerestem egy számot. Félve hívtam fel, de végül csak megnyomtam a zöld gombot. Hosszasan csöngött ki, mikor beleszóltak.

- Háló, itt YiJun! –szóltak bele.

- YiJun, én Donghae vagyok. –válaszoltam.

- Te meg mit akarsz? Nem okoztál még elég gondot? –kezdett neki.

- Figyelj, tudom, hogy utálsz, amit meg is értek. Csak annyit szeretnék, hogy mondd meg, Blair hogy van?

- Jobban, mint ahogyan hagytad. Egész nap dolgozik, dalokat ír, így könnyebben felejt.

- De nem akarom, hogy elfelejtsen.

- Ezzel elkéstél.

- Én komolyan sajnálom. –mondtam határozottan.

- Tudom. Amúgy Blair egy kicsit túlreagálja, de az ő helyzetét is megértem. Miért kellett ezt csinálnod? Olyan jól megvoltatok.

- Tudom és minden áron vissza akarom kapni.

- Meglátom, mit tehetek. És ne add fel! –mondta biztatóan.

- Nem fogom. Köszönöm YiJun.

Elköszöntünk, majd aludni mentem. Kicsit nyugodtabban csuktam le szemeimet. Ha haza érek mindent megteszek, hogy újra az enyém legyen.

Egy hét eltelt ebből a külföldi útból. Alig várom, hogy otthon lehessek, de addig itt kell kiválót nyújtanom. Nem is tudok odafigyelni a dolgokra, az emberekre, a helyre. Pedig szeretek itt lenni, de most nem ide vágyom.

Szoktam beszélni YiJunnal, hogy beszámoljon nekem Blairről. Muszáj tudnom, hogy jól van-e. Azt mondta, hogy már teljesen jól van. Túllépett mindenen és éli az életét, aminek nem örülök. Engem nem felejthet el. Muszáj helyre hoznom a dolgokat.

Blair szemszöge

Egy hét telt el, amióta szakítottam Donghaevel. Eleinte sokat szenvedtem, de mára már teljesen jól vagyok. Túltettem magamat ezen az egészen. Sokat dolgozok esténként a bárban, ott maradok a fellépéseim után. Ott ülök egy darabig a bárpultnál, iszogatok és ismerkedek az emberekkel. Szóval minden olyan, mint régen, mikor szingli voltam.

Jól éreztem magamat, már el is felejtettem milyen, mikor egyedül vagyok. Nem kötődtem senkihez, elfogadhattam, ha valaki meghívott egy italra.

YiJun egy kicsit megváltozott, de nem mondja el, mi a baja. Nem erőltetettem, majd elmeséli, ha valami fontos.

Még egy hét eltelt. Nagyon jó volt a ma esti koncert. Utána szokásosan a bárhoz mentem. Leültem, kikértem a kedvenc koktélomat és kémleltem a terepet.

Egyszer csak egy fiatal, jóvágású férfi ült le mellém. Ránéztem és egy hatalmas mosollyal figyelt engem.

- Segíthetek? –kérdeztem tőle kedvesen.

- Ne haragudj csak, gyönyörű vagy. Mellesleg nagyon szép a hangod. –mondta mosolyogva.

- Köszönöm. –pirultam el kissé. Megszoktam az ilyen bókokat, de most más volt.

- Amúgy a nevem TaeYoung. –nyújtotta a kezét.

- Blair –fogadtam el a kézfogását.

- Régóta járok ide, hogy téged láthassalak. Már nagyon meg szerettelek volna ismerni.

- Egyszer mindennek eljön az ideje. –mosolyogtam és belekortyoltam a koktélomba. Értette a célzásomat és ő is kikért egy italt. Ezután beszélgetni kezdtünk. Órákig ott ültünk, több színes folyékony alkoholt elfogyasztottunk. Olyan jól éreztem magamat. Végre.

- Nem csalódtam benned. Pont, így képzeltelek el. –mondta.

- Milyennek? –kérdeztem kíváncsian.

- Kedves, vidám, őszinte. Komoly vagy és érett, de el tudod engedni magadat. És ez nagyon tetszik. –mosolygott csábítóan.

- Úgy látszik gyorsan kiismered az embert. –ismertem be és nevettünk mindketten.

- Megzavarhatom a bájcsevejt? –hallottunk meg egy hangot, majd odanéztünk.

- Donghae? –nyíltak tágra szemeim.